Túl gyorsan és túl korán talált rá az élet, Adott, amit adhatott kevés jót és szépet. Szürke volt a hétköznap, szürke volt az ünnep, Hosszú évek múltak így, gyakran rá sem néztek. A hajnalok már vártak rá, kibontott kócos hajjal, El nem mondott szavakkal, sok-sok rejtett vággyal. Tudta jól, nem értették, soha nem szerették, Szíve mélyén vak remény, de ha elment, nem keresték. Mint amikor a gyermekek sírnak, Ha éjjel rossz álmot látnak, Belül úgy izzik a bánat. Az emlékek csendben fájnak, Mint amikor sebektől vérzel, De irgalmat nem kérsz mégsem. Belül úgy hordod a múltat, Bármi volt nem tagadtad, Törött és tépett szárnnyal, magányos angyal. Egy téli reggel indult el, hívták a messzi fények, Nem hagyott itt semmi mást, csak néhány rossz fényképet. Más világ most, ahol él, más a szó és más a fény, Tavasz, ősz, nyár és tél nélküle fúj itt a szél. Mint amikor a gyermekek sírnak, Ha éjjel rossz álmot látnak, Belül úgy izzik a bánat. Az emlékek csendben fájnak, Mint amikor sebektől vérzel, De irgalmat nem kérsz mégsem. Belül úgy hordod a múltat, Bármi volt nem tagadtad, Törött és tépett szárnnyal, magányos angyal.