Obsidian Shell - Misanthropia lyrics

Fájdalom, keserû magány Végtelen gyilkos homály Kietlen poros úton jár Egyszer majd önmagára talál Két hegycsúcs közt a fellegvár A sóhaj sem visszhangzik már Vérzõ szív, és egy sápadt arc Ez volt az utolsó... harc! Csillogó szempár, mi lelkembe néz Két kósza könnycsepp, ennyi az egész Talán a véletlen, talán a kegyetlen világ... (vette el azt az érzést, ami mindig sorára vár) Talán a képzelet, talán egy nem létezõ száj (mondta el, hogy mit érezzek, amitõl kevésbé fáj) Talán a létezés, talán, hogy érzem azt, hogy ég (ég és föld, amit érzek s mit érzek, hogy érezhetnék) Ne várd el tõlem azt, hogy ellenség légy Várnék még, de ennyi most már tényleg elég Két hegycsúcs közt a fellegvár A sóhaj sem visszhangzik már Vérzõ szív, és egy sápadt arc Ez volt az utolsó harc! Zöld falevél, fújja a szél Egymaga jár és kél Száz kicsi dallam, száz üres szó Mindig ugyanaz mégsem jó Egy kopott téglafal Vár volt talán, vagy csak õrzi a testet Erdõ sötét árnyai Védõ kart nyújtanak, átölelik a lelket Kívül az ember, belül csak egy gyermek Mindkettõ úgy tesz, mintha másik lenne Egyik a falon kívül, másik a falon belül vár Hogy mire, az neki is talány... Álmok szigetén, felhõk peremén Ringó képek Szállok sebesen, mégis kevesen Érzik a véget Õrök hadai, város falain Fegyvert fognak Kormos menedék, szálló lövedék Nem léteznek... Egyszarvúk és vámpírok közt Csillogó réteken látom e Tündérföldrõl szóló mesét még.. De ennyi elég! Szív... amit földhöz csaptak Lét... amit eltiportak Dal... ami nem szól többé már... Vár... ami összeomlott Kép... amit foltot hagy Az érzés, mely messze száll... Vég nélkül azt kérdem, miért? Nincs szív, hát nincs veszteség Kezdet a fájdalmas vég Utolsó zord ölelés...