Minden száj nyitva áll,
És a fény megcsillan
A pillanat késhegyén,
Aki él, feláll,
Hogy biztos-e, amit lát,
Jönnek ki a
Tengerből a bálnák.
S jönnek ki a
Fák közül az emberek,
Akiknek azt mondták,
Hogy nem lehet
Abból úgyse semmi,
Amit gondoltok,
A pillanat most
Mindenkit tetemre hív;
Rakja föl mindenki a szárnyait,
Nekem is van
A szekrényben egy kis fehér,
Verdesek, de testem
Már túl kövér.
S jönnek ki a
Fák közül az emberek,
Akiknek azt mondták,
Hogy nem lehet
Abból úgyse semmi,
Amit gondol - Tokkal-vonóval,
A mellbe\' csomóval,
Gyöngyök disznóval keverve,
Mind csak áll,
Mint a bál
Előtt régen Hamupipőke,
De jönnek galambok,
Segítenek magot
Válogatni, ki
Nem szeretne ott lenni
A tányéron?
Mennyi szép mozdulat,
Halak üveg mögött,
Nők dugás közben,
Autók a sztrádán,
Virágok tava**zal,
Ablakok ősszel,
Didergő királyok,
Sok szép halálok,
Besétál, leteszi
A vizes kalapját,
És azt mondja:
- Itt leszek ezentúl,
Te meg almát eszel bicskával,
Váratlanul jöttél
- mondod, falatot rágva.
Miért pont most jönnek ki
A fák közül az emberek,
Akiknek azt mondták,
Hogy nem lehet.