Hosszú nappalokon s éjszakákon át
Feküdt betegen egy szőke hajú kislány
A kislányhoz egyszer egy látogató jött,
Aki egy festményt hozott magával a karján
Elmondta a kislánynak hogy ezt a képet ő festette régen
Festett még sokat, mégis ez a legkedvesebb
És ezért ezt az egyet bárki is kérte tőle sosem adta el
Pénzzel nem tudta ezt megfizetni senki
De hírt hallott egy barátjától
Egy szomorú kisleányról
S elhozta a festményt az ára csak egy mosoly,
A kislány erre csendes szóval így válaszolt,
"nagyon köszönöm a képet s azt hogy ily kedves volt
De a festményéért kár,
Hisz örömet e kép számomra nem sokáig jelent már
Az időm la**an lejár,
Mert mióta sorsom így az ágyamhoz köt,
Csak a fecskefészket figyelem az ablakom előtt
S mikor elszállnak a fecskék a hajnalt többé sosem látom már"
A festő sajnálta, hogy műve ennyit ér,
Elment s elvitte a csodálatos festményt
S csak arra gondolt vajon mit tegyen,
Hogy a fecskepár még télen is ott őrizze a fészkét
A kislány elfeledte gyorsan őt
S nézte az ablakon át azt a karcsú fecske párt
A szemközti ház ereszére hó hullott már
El is repült messze délnek minden vándormadár
Távol jártak mind a fecskék
De az a kettő itthon maradt őrizni a fészkét
S a kislányban a reményt
És egyre jobban hitte el sem szállnak talán
La**an meggyógyult és egy napon már lábra is állt
És az első rövid útján
Ott lenn a havas utcán
A fecskefészket nézte meg a szemben lévő ház falán
És akkor jött csak rá, hogy festve van a fecskepár!