Mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott, Mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok, Százéves gyermek szemével apám visszatért a harcból, Megcsókolt, anyámhoz lépett. Ennyit mondott: Ez a pokol. A föld alól jöttünk fel, egy üszkös fekete városba, Ahol kenyérről álmodva mindenki vízért állt sorba. Az első év reményt hozott, azt hitték, nem dőlt el még semmi, Annyi minden lehettet volna, amiért érdemes élni, várni, hinni! Hull a hó, és hózik, hogy imádkozik nagyanyám, Micimackó vérzik, halkan sziszeg a szamovár. Fehér pelenkák lengenek, katonaing, nyög a kötél, Nyíló öklök, nyíló ölek - élet a világ közepén. Örömünk voltál, fejlődtél szépen, A jövöd egy könyvben, a múltad szégyen Képek lógnak a falakon, ahol majd iskolába járok, Erõs parasztok, mártírok, költők és gyenge királyok. Nem ismerem Bach-ot, ki az? Kezemet nem fogja Kodály, A lét és a tudat lesz a fontos és nem Vörösmarty Mihály. Hazatérő hadifogoly arcát a Napba mártja, Előtte kisfiú játszik, a szép új világ kovácsa. Sápadt és folyton éhes, neki semmit nem jelent, Hogy kétszázezer a f*gyhalálba, hatszázezer a füstbe ment.