Egy rossz magyar New York-ban A Village-be tartottam. Jól begombolkoztam, Mert ez volt az első utam a szabad világban. A Csavargók Királya Hívott vacsorára, Aztán levitt az utcára, Ahol az élet épp olyan, mint egy korcsolyapálya, Hippik, feministák, kokósok, Spiclik, transzvesztiták, h*mokosok, Punkok, anarchisták, Használt nők és eszmék vására. Az emberek köszöntek nekünk és csak lágy szellő fújt. A Mester elj átszotta nekem a New York City Bluest. Húsz óra a Greyhound Bus-ban. Jimi Hendrix sírja felé húztam És olyan ostobán bámultam, Mert én voltam a buszon az egyetlen fehér. Ady a szívemben, Kerouac a kezemben, Cseh Tamás a fülemben. Féltem tőlük nagyon, bár tudnám, hogy miért? Egy üveg került elém, Mosolyogtak felém, És végre így értettem meg én, Hogy ezen a buszon csak az jár, aki igazán szegény. Az ablakot zápor verte és a szél üvöltve fújt. Hiányzott a bandám, a nőm és az ördög belém bújt.
Délen, New Orleans-ban, A Preservation Hall-ban Egy tízdollárost adtam Egy vénséges vén fekete zenésznek. Adott vagy hetven évet Magából a zenének, És nem értették a népek, Hogy miért játszik még mindig? Mondd, mi a fenének? A játék neki már csak kényszer, Hogy ehessen naponta kétszer És iha**on is legalább négyszer. Mert így van értelme csak az életének. És la**an gyűlt a dollár, alig több, mint húsz. Én sírva hallgattam végig a Basin Streeet Bluest. Chicago városában Egy szakadt blueskocsmában Új barátra találtam, Aki megmutatta nekem, hogy a blues még merre él. Kedden, öt órakor A Déli Oldalon, A tikkasztó napon Egy kokainárust fejbelőttek egy adag porért. A por hófehér, A flaszter csupa vér. Az élet csak ennyit ér? Nem tudom, de a világ nekem többé nem fekete-fehér. Ittunk a kocsmában, aznap Sugar Blue fújt Egy öreg balladát, a Kokain Bluest.