Nem nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Hóban akadt el a szárnyas idő,
És látod emitten a téli világot,
Kicsorbult a ködtől a bérci tető.
Kőbe lopódzott a lángsugarú nyár,
Benne virít az egész kikelet,
És íme, sötét hajunk kő között fű már,
Vérünk a kőnek ad meleget.
Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen,
Ülj hitvesem, ülj az ölembe ide.
Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen,
Ülj hitvesem, ülj az ölembe ide.
Hasztalan dobjuk az özvegyi fátyolt,
Ott csattog, akár a sötét lobogó,
Mint csapdosó szárnyak a síri világból,
A szárnyas idő, mit lekötöz a hó.